Látjuk a véraláfutás átütő vörösét, ahogy a kontraszthatástól elsápad körülötte a természetes testszín; követjük a sajgó pontból szétterjedő fájdalom lüktető árapályát. Értelmetlen kínszenvedés, idegesítően kisszerű, mégis nyomot hagy az elzsibbadt értelem üres falfelületén; keresni kell a jelentését s baljós üzenet olvasható ki belőle. Fáj: a feltoluló vér forrása, a szív görcsbe rándul, maga is ponttá zsugorodik; a fizikai inger hullámverése leszakad róla, eltávolodik, intenzitás anyagtalan. A tudat már nem tükröz semmit, a felfogó beleolvad a felfogottba; vagy inkább belevész, mert amit felfogott: felfoghatatlan.
A letakart tükör halált jelent. Az olvasó pedig tudja, amit tud. Hogy ez a zárómotívum nem képletes, hanem valóságos. Sylvia Plath öngyilkos lett. Vonzotta, beszívta a megsemmisülés igézete. Az utolsó szó után megmásíthatatlanul végleges a pont, s ettől visszamenőleg megtelítődik a szöveg sorsszerűséggel. A költemény igaz: a költő belehalt.