Egy igen megrázó naplórészlet következik Sylviától. Megdöbbentő, micsoda sötét érzés-kavalkád kavaroghatott az írónőben ekkor... (A szerk.)
"Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyázol; a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elveszítettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora. Félig szándékosan, félig kétségbeesetten meglazítod a fogást a termő, teremtő életen. Nem nélküli gép lesz belőled. Nem vagy képes szeretni, még ha tudnád is, hogyan kezdj hozzá. Minden gondolat ördög, pokol - ha újra kezdhetnéd, ó, mennyi mindent másképp csinálnál. Haza akarsz jutni, vissza az anyaméhbe. Figyeled, amint a világ ajtót ajtó után csap be az orrod előtt, némán, keserűn. Elfelejtetted a titkot, ami a tied volt valaha, ó, valaha. Hogy lehet még örülni, nevetni, az ajtókat szélesre tárni.
Nézz erre a csúf halotti maszkra és ne felejtsd el. Kréta-maszk, a halálos, száraz méreg mögötte a halál angyaláé. Ilyen voltam ezen az őszön és ilyen nem akarok lenni soha többé. A kétségbeesetten lebiggyedő száj, a sima, tompa, érzéketlen, kifejezéstelen szemek: a borzalmas belső hanyatlás jelei. (...)"[92. p.]
