A súlyos depresszió és az egyetlen kiút, az öngyilkosság emlegetése előrejelzi a teljes összeomlást. Az üvegbúra nyara következik. Kevesen látják tisztán a helyzetet, de nem ismerhetik Sylvia elkeseredésének valódi mélységét... a hozzá közel állók megszokhatták rendkívül széles kedélyhullámzásait...
"Az elkeseredett önzés hiú betetőzése, ha úgy akarjuk megsemmisíteni a világot, hogy saját énünket semmisítjük meg."
[82-83. p.]
"Kihez szólhatnék? Ki adna tanácsot? Senki sem. A pszichiáter korunk istene. Viszont pénzbe kerül. És úgyse fogadnám meg a tanácsot, ha akarnám sem. Meg fogom ölni magamat. Nincs segítség. Nincs itt senki, aki megpróbálná, aki segítene abban, hogy megértsem önmagamat... hány embernek van sokkal rosszabb sora az enyémnél, hogy lehetek ilyen önző, hogy én követelek segítséget, vigaszt, irányt? Na nem, ez a saját szemétdombom, és ha elvesztettem is a távlatok iránti érzékemet, és ezzel együtt a humorérzékemet is, akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy megbetegedjek, megőrüljek, hogy mint egy gyerek, zokogjak félrehúzódva, valaki vállán. Maszkot! - ez a jelen parancsolatja, és a legkevesebb, amit megtehetek, hogy legalább dédelgetem az illúziót: derűs vagyok és nyugodt, nem félek és nem vagyok üres. Isten tudja, mikor, de egy napon abbahagyom ezt a nevetséges önsajnálatot, ezt a lusta, haszontalan keresgélést. Újra gondolkozom majd, és a gondolataimnak megfelelően cselekszem. Az attitűd szánalmasan viszonylagos és szeszélyes valami ahhoz, hogy hitet alapozzunk rá. Mint a példabeszéd homokja, kisiklik, magába szív, pokolra süllyeszt."
[86. p.]
"Az elkeseredett önzés hiú betetőzése, ha úgy akarjuk megsemmisíteni a világot, hogy saját énünket semmisítjük meg."
[82-83. p.]
"Kihez szólhatnék? Ki adna tanácsot? Senki sem. A pszichiáter korunk istene. Viszont pénzbe kerül. És úgyse fogadnám meg a tanácsot, ha akarnám sem. Meg fogom ölni magamat. Nincs segítség. Nincs itt senki, aki megpróbálná, aki segítene abban, hogy megértsem önmagamat... hány embernek van sokkal rosszabb sora az enyémnél, hogy lehetek ilyen önző, hogy én követelek segítséget, vigaszt, irányt? Na nem, ez a saját szemétdombom, és ha elvesztettem is a távlatok iránti érzékemet, és ezzel együtt a humorérzékemet is, akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy megbetegedjek, megőrüljek, hogy mint egy gyerek, zokogjak félrehúzódva, valaki vállán. Maszkot! - ez a jelen parancsolatja, és a legkevesebb, amit megtehetek, hogy legalább dédelgetem az illúziót: derűs vagyok és nyugodt, nem félek és nem vagyok üres. Isten tudja, mikor, de egy napon abbahagyom ezt a nevetséges önsajnálatot, ezt a lusta, haszontalan keresgélést. Újra gondolkozom majd, és a gondolataimnak megfelelően cselekszem. Az attitűd szánalmasan viszonylagos és szeszélyes valami ahhoz, hogy hitet alapozzunk rá. Mint a példabeszéd homokja, kisiklik, magába szív, pokolra süllyeszt."
[86. p.]
