* Számomra ez (is) egy olyan Plath-vers, amelyhez nem lehet, nem kell, nem érdemes további szavakat fűzni. Csak olvasni, élni kell. (A szerk.)
A tükör-pár
The Other Two
Visszhangos villában éltünk egész nyáron.
Kagyló héjában: gyöngyház-hűvösön.
Kolomp, fekete kecskék hajnaltájban.
Az ágyunk körül pompás bútor állt,
Mint víz alatt: derengett zöldesen.
Levél se rezdült, ragyogott az égbolt.
Mint álmunkban: ez tényleg teljesség volt.
A puszta meszelt fal előtt sötéten
A bútor griff-lába horgonyt vetett.
Ketten egy tizenkét személyes térben:
Lépteink szobák sora verte vissza,
Hangunkat tört tér többszörözte meg -
A tizenkét szék, a diófa asztal
Egy tükör-pár mozgását sokszorozta.
Két szoborszerűen másfajta lény
Ágált a bútor tükrös színpadán,
A sima és zárt fa felületén:
A férfi ölelné, de vas-merev
Érintésétől elretten a lány.
A férfi látja: nem hódítja meg.
Ócska rémdráma, kopott díszletek.
Hajthatatlanul és holdfény-fehéren,
Kárhozatukba zárva várt a pár.
Gyöngédségünk úgy zúgott át sötéten,
Nyomot se hagyva purgatóriumukban,
Akár egy holt kő, rideg meteor.
És éjente, sötét sivatagukban,
Mint éber ebek, jártak a nyomunkban.
Veszekedésük álmaink gyötörte.
Ölelkezhetünk: rajtuk nem segít.
Élünk - ők belefagytak szerepükbe,
Hogy mi tűntünk könnyebbnek hirtelen,
Mintha mi volnánk tükörképeik:
Mintha nőhetne romon szerelem,
És mi lehetnénk, számukra, a menny.
[Szabó T. Anna fordítása]
