"Feküdtem, sírtam és újra éreztem, hogy ember vagyok, érzékeny és sebezhető. Emlékezni kezdtem, hogy volt azelőtt; milyen is volt a magabiztos alkotóerő gyöngyszeme. A jellem sors; és az ördögbe is, jobban tenném, ha a sajátommal foglalkoznék. Visszahúzódtam és némaságba burkolóztam: mennyivel biztonságosabb nem érezni, nem engedni, hogy a világ érintsen bennünket. A becsületes énem azért lázadozott, gyűlölt emiatt. Az ellentmondástól betegen, romboló, negatív érzelmektől dermedten, szétszórtan, megtagadtam, hogy kimondjam, hogy kiokádjam ezeket az érzelmeket - elmérgesedtek bennem, megduzzadtak, roncsolódtak, mint a gennyes sebek. Az apróbb gondok, valaki boldogságának emlegetése, vagy másvalaki nyilvánvaló tehetsége megijesztett, arra késztetett, hogy hamisan reagáljak, miközben a féltékenységgel, irigységgel, gyűlölettel küszködöm. Éreztem, hogy darabokra estem szét, hogy pusztulok, rothadok, hogy hervadóban és eltűnőben a babérkoszorúk, hogy a múlt bűnei és mulasztásai teljes súlyukkal nehezednek rám. És ez az egész visszataszító, üszkösödő szemét a bensőmet rágta. Csöndben, alattomosan."
[88-89 p.]
[88-89 p.]
