Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, fölösleges, teljesítetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: -Jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát, és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat magasan ellen rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magadcsinálta sötét, szűk börtönben élsz. Ma úgy érzed, szétrobbansz, darabokra törsz, ha ezt az óriási gyűjtőmedencét magadban nem engedheted szabadon kavarogni, hadd találjon utat magának a gát egy résén..."
[43. p.]
