Sylvia Plath

"Gyakorolni fogom az önfegyelmet. Nem leszek többé az a csahos kölyökkutya, aki eszét vesztve az emberek nyakába ugrik, hogy azonnal meghódítsa őket. Elviselhetetlenül szeretném, ha szeretnének. Átvészeltem a különös, tudatos népszerűtlenség hosszú korszakát. Ma már extrovertáltnak mondhatnak, de jó öreg kisebbrendűségi komplexusom még nyomokban visszatér. Az új embereket magas talapzatra helyezem, imádom őket meghökkentő kedvességükért, jóakaratú figyelmükért. Hány ezüsttel bevont szobrot emeltem, hogy aztán esendőségeiket megismerve emberré változtassam őket?"
[79. p.]

* Számomra ez (is) egy olyan Plath-vers, amelyhez nem lehet, nem kell, nem érdemes további szavakat fűzni. Csak olvasni, élni kell. (A szerk.)

A tükör-pár

The Other Two


Visszhangos villában éltünk egész nyáron.
Kagyló héjában: gyöngyház-hűvösön.
Kolomp, fekete kecskék hajnaltájban.
Az ágyunk körül pompás bútor állt,
Mint víz alatt: derengett zöldesen.
Levél se rezdült, ragyogott az égbolt.
Mint álmunkban: ez tényleg teljesség volt.

A puszta meszelt fal előtt sötéten
A bútor griff-lába horgonyt vetett.
Ketten egy tizenkét személyes térben:
Lépteink szobák sora verte vissza,
Hangunkat tört tér többszörözte meg -
A tizenkét szék, a diófa asztal
Egy tükör-pár mozgását sokszorozta.

Két szoborszerűen másfajta lény
Ágált a bútor tükrös színpadán,
A sima és zárt fa felületén:
A férfi ölelné, de vas-merev
Érintésétől elretten a lány.
A férfi látja: nem hódítja meg.
Ócska rémdráma, kopott díszletek.

Hajthatatlanul és holdfény-fehéren,
Kárhozatukba zárva várt a pár.
Gyöngédségünk úgy zúgott át sötéten,
Nyomot se hagyva purgatóriumukban,
Akár egy holt kő, rideg meteor.
És éjente, sötét sivatagukban,
Mint éber ebek, jártak a nyomunkban.

Veszekedésük álmaink gyötörte.
Ölelkezhetünk: rajtuk nem segít.
Élünk - ők belefagytak szerepükbe,
Hogy mi tűntünk könnyebbnek hirtelen,
Mintha mi volnánk tükörképeik:
Mintha nőhetne romon szerelem,
És mi lehetnénk, számukra, a menny.


[Szabó T. Anna fordítása]

 

Lorelei

Lorelei


Nem fuldoklók éje ez:
Telihold, lágy tükrön át
A folyó sötét lemez,

Víz-álcái, kék párák
Vetnek hálót,bár alszik
A halásznép; képmását

Löki a tornyos, masszív
Kastély az üvegcsendbe.
Mégis, árnyak áradnak,

Föl, felém, szétrezzentve
A csend-színt. A nadírról
Jönnek, kéz-láb-kölöncök,

Márványfürtként súlyosul
Hajuk. Valónknál teltebb,
Tisztább világról dalol

Mind. Dalotok, nővérek,
Túl nagy terhekkel dobog
Vájt fülünknek: rendezett,

Mértékkel jól kormányzott
Országunkban. Így létünk
Harmóniáját hangotok

Bőszen dúlva, örvénylő
Ostromot kezd. Rémálmok
Nyeregtetőin ültök,

Biztos révet kínáltok;
Nappalotok hibbantság
Szélén, magas ablakok

Párkányán zeng. Szörnyűség
Az ilyen dal; őrjítőbb
Az ilyen csönd. Szíve-jég

Hívástok táján: örök
Nagy mélyek részegsége.
Folyó, látlak! Bűvköröd

Mély ezüst áramlata
Nagy istennők békéje.
Kövem, kövem, le, oda.


1958

[Tandori Dezső fordítása]

Szolipszizmus: a szubjektív idealizmus végletekig vitt formája, amely csak a szubjekív tudat, az "én" létezését ismeri el, és a világot csak az egyéni tudat alkotásának tekinti.

A szolipszista szónokol

Soliloquy Of The Solipsist

Én?
Magam megyek,
Lábam alatt
Forog az éjféli járda-szalag;
Szemem behunytam -
Minden álmodó ház kilobban;
Ormok fölött
Szeszélyemből nagy holdhagyma lebeg
Egén.

Én
Kicsinyítek
Lépéseimmel
Fát, házat,; a bábu-ember
Mind ráng tekintetemen:
Csókol csak mind, vedel,
Röhög pedig
Elég kacsintanom: egyik
Sem él.

Én
Adom a színét,
Ha jó a kedvem,
Fűnek-égnek, aranyra festem
A napot:
Viszont ha fagyponton vagyok,
Kitiltom innét
A színt s a virágról úgy döntök: ismét
Ne legyen

Én
Tudom, ha veled
Vagyok, erősen
Hiszed, hogy nem függsz semmiben se tőlem
S azt mondod: érzed,
Hogy húsból vagy, mert a szerelem éget,
Pedig eszed
És bájad, drágám, megköszönheted
Nekem.

[Imreh András fordítása]

"...meghatározhatatlan valami mindaddig, amíg a létállapotok váltakoznak. Hacsak simán ki nem engeded folyni a kezed közül, mint Eddie*, aki azt mondja, nem mást jelent, mint a két élet összebékítését, azét, amit élsz, azzal, amit élni szeretnél. (Gyakran, azt hiszem, éppen fordítva van.)"
[49. p.]

*Eddie Cohen Sylvia levelezőtársa volt - egyike azon keveseknek, akikkel megosztotta legbensőbb érzéseit. Eddie figyelt föl először közelgő lelki válságára. 

"Itt következik az első szonettem (...) Kéjelegtem a szavak érintésében és muzsikájában, választottam és újraválasztottam, kiszemeltem a színt, az egybehangzást és a disszonanciát, a kívánt zenei hatásokat (...) boldog vagyok, egy év óta ez az első írás, ami kiállta a szemem, a fülem és az eszem próbáját."
[47. p.]

Megcsalsz bennünket ifjú csillagok
zöld ráncaival, elámít a holdad
vaníliája, jávorhoz adod:
április mítosza vár újra holnap.
A múlt év csillámesődtől csilingelt,
újra próbálkozol velünk idén,
újra hiszünk, elég egyetlen inger,
egy ördögi zápor, csalfa szirén:
sírunk, hogy mézízű reggeli dőlt fény
fussa be vízaranyozta füvünk.
Még egy évünk a fukar földön, győztél,
kibomlik, te egyre biztatsz, gyerünk;
Csábulunk újra, közelben a múlt,
s mi élő tanúkként megifjodunk.

"A szél meleg, sárga holdat fújt a tenger fölé; gumószerű Hold, kihajt a göröngyös indigókék égen, a világosság fénylő, pislogó szirmait önti a remegő, fekete vízre."
[44. p]

"Az illogikus, érzéki ábrázolásban vagyok a legjobb." - írja, s aztán hosszú sorokon keresztül elemzi önmaga kifejezését.